Biciklizek a Dunaparton.
Elkerülök egy különös öregasszonyt.
Emlékeztet a régi Delta főcímzenéje alatt elszántan haladó sarkkutatókra.
Télen Amundsenre, tavaszodva Scottra.
Csizma, overál, brutális búvárszemüveg, füles sapka, arca előtt sál.
Júniusi első találkozásunkkor némi változás a szettben.
Szép selyemkendő a fején, szalmakalap virító piros selyemvirággal.
Anyám tavaly halt meg, most van a hagyatéki tárgyalás.
A közjegyző értesítéséből tudom meg, hogy kitagadott.
Először kilenc éve írt végrendeletet, majd három év múlva még egyet.
Saját gyöngybetűivel kijelenti, hogy nem vagyok érdemes az öröklésre.
Az eltelt időben családot játszottunk.
Boldog ünnepeket kívántunk egymásnak.
Gyerekkoromban minden kérésemre rávágták, hogy úgyis enyém lesz a legszebb ház a faluban.
Meg a zongora!
Apámat kérdem.
Hagyjam, ő öreg.
Persze.
Én is öreg vagyok.
Néha mégis biciklizek.