Életem hatvanhetedik évében vettem magamnak egy igazi, gojzer varrott Martenst.
Rajongók a bakancsot “bakinak” becézik.
Emlékeztet gyermekkorom viseletére.
Anyám ragaszkodott hozzá, hogy magasszárú bőrcipőben járjak negyedikes koromig.
Ünnepen fehéret füzögettem, hétköznap barnát.
Télen-nyáron.
Amikor végre kinőttem, kaptam ugyanolyant.
Szerinte -anyám- adjak hálát a kínzásért, mert ettől lesz szép karcsú a bokám.
Felnőttként bolondos cipőket vettem magamnak.
Kán-kán csizmát, hegyesorrú bőr Adidast.
Glamúros öreg dívákat fedeztem fel az interneten.
Színes frizurák, látványos sminkek,
tarka szettek, hatalmas ékszerek.
Gondoltam, így kellene megvénülnöm.
Kellékek gyűltek, de az átalakulásom halogattam.
A gyöngyöket, karkötőket Mása nézegeti, rakosgatja.
Csillogó strasszköves vintage kitűzőt és nyakéket viselt a szilveszteri gyerekbulin.
Váratlanul rátaláltam a Martens vonalra.
Megacélozódtam.